Cikkünk előző részében írtunk az „ABC” fantázianevű sokzónás kristályosító – népszerűbb nevén űrkemence – fejlesztéséről, építéséről. A kemencét az Interkozmosz finanszírozásával a fejlesztés alatt álló Nika-T műhold szállította volna az űrbe, azonban a 90-es évek elején Magyarországon és a környező országokban alapvető politikai, társadalmi és gazdasági változások történtek; a szocialista tábor megszűnésével az Interkozmosz együttműködés is véget ért. A magyar űrkutatás koordinálását az Interkozmosz Tanácstól a Magyar Űrkutatási Szervezet (MŰT, ŰTT) végrehajtó szerve, a Magyar Űrkutatási Iroda (MŰI) vette át. Ezek után új együttműködést és új kapcsolatokat kellett kialakítani.
1991-ben Magyarország – a közép-európai országok közül elsőként – űrkutatási együttműködési megállapodást írt alá az ESA-val (Európai Űrügynökség), majd a következő években más országok, köztük az USA és Oroszország űrügynökségével (NASA, Roszkoszmosz). Az ABC projektben elért eredményeket a kutatók nem akarták veszni hagyni, így új lehetőségek után néztek. Nyilvánvalóvá vált, hogy a berendezést teljesen át kellett alakítani. A NIKA-T szállító berendezés beláthatatlan messzeségbe került. Megoldásként elsősorban két amerikai platform, az űrrepülőgép (Space Shuttle) és az akkor még csak tervezett Nemzetközi Űrállomás (ISS) merült fel. Azonban ezekre más rendszerben lehetett a berendezéseket felszerelni, mint a korábbi orosz megfelelőikre.
Az új platformok közül az űrrepülőgépek rövid idejű, 10-15 napos küldetésekre alkalmasak. A mikrogravitációs szint meglehetősen gyenge, viszont a próbadarabok elemzésére nem kell hónapokat várni. A kísérletek döntő többségét egy olyan modulban végzik, amelyet zsilipkamra köt össze a fedélzeti kabinnal, így – amennyiben arra szükség van – az űrhajósok be tudnak avatkozni. A Nemzetközi Űrállomás főként hosszabb távú kísérletezésre alkalmas, a keringési pálya egyes pontjain egészen elfogadható mikrogravitációs körülmények uralkodnak. Az anyagtudományi kísérletek tervezett helye az Európai Űrügynökség (ESA) COLOMBUS nevű laboratóriumi modulja, ahová – az űrrepülőgéphez hasonlóan – szabványos beépítő keretekben (ISPR) szállítják fel a kísérleti berendezéseket.
Az új berendezés megépítésekor a NASA követelményeihez igazodva jelentősen átalakult az adatgyűjtő rendszer, a vezérlőelektronika és nagymértékben csökkent a berendezés tömege. Ez a berendezés az UMC nevez kapta (Universal Multizone Crystallizator). A külső megjelenésen kívül a tudományos tartalom is változott, az egyik legfontosabb paraméter, a hőmérséklet gradiens több mint duplájára nőtt. A kemencének meg kellett felelnie az űrbe való felvitelhez és használathoz, de a legnagyobb változást minden bizonnyal a kezelőszemélyzet megjelenése jelentette. Két év tervezői munka és további egy év kivitelezés után megépült az UMC24-HT54 modell. A kemencét először a Miskolci Egyetem Mikrogravitációs Laboratóriumában intenzív tesztelésnek vetették alá, hogy felkészítsék a tengerentúli misszióra.
A NASA kutatólaborjába (Marshall Space Flight Center Microgravity Science Lab) kiszállított berendezésben másfél évig dolgozott két fontos kristálynövesztő. Több kutató is – köztük német és francia is – meggyőződhetett róla, hogy egy valóban univerzális kristályosító berendezés született. A misszió befejeztével, 2001 szeptemberében a berendezés visszakerült Miskolcra, azonban a tudományos program a kint előkészített próbadarabok itthoni kristályosításán keresztül tovább folytatódott. A kölcsönbe kapott berendezéssel végzett sok sikeres kísérlet meggyőzte az amerikai kutatókat arról, hogy be kell szerezniük egy hasonló berendezést.
Fontos mérföldkő volt ekkor a magyar űrberendezések építésében a Pille dózismérő is. A műszerre nagy szükség volt, mert korábban az űrhajósok szervezetét érő sugárdózist csak a Földön tudták megmérni miután a világűrből visszatértek. A KFKI mérnökei Farkas Bertalan repülésére készítették el a Pille első változatát, amelyet az űrhajós 1980 májusában a Szaljut–6 űrállomás fedélzetén használt. A korábbi kiolvasóeszközök olyan nagyok voltak, hogy az űrbe küldésükről szó sem lehetett. A kisméretű, kis fogyasztású és mindössze egykilós Pille ezzel szemben lehetővé tette a sugárdózis helyszínen elvégezhető mérését, az űrrepülés során akár többször is. A műszer később feljutott a Szaljut–7, majd a MIR űrállomásra is. Az 1990-es évek elején a Pille megújult; és az abban az évtizedben a MIR űrállomásra feljuttatott újabb, már mikroprocesszoros Pilléket a KFKI Atomenergia Kutató Intézetében (AEKI, ma MTA Energiatudományi Kutatóközpont, MTA EK), Apáthy István villamosmérnök vezetésével dolgozó csoport tagjai fejlesztették ki és építették meg.
Cikkünk következő részében Magyarország újabb nemzetközi együttműködésű programjait tárgyaljuk.
forrás: Admatis, Innotéka
