A magyar űripar története című hatrészes cikksorozatunkban megkíséreltük összefoglalni a magyar űripari, űrmérnöki tevékenységeket az űripar kezdetétől egészen napjainkig. Azonban nem feledkezhetünk meg azokról a magyar mérnökökről sem, akik bár nem Magyarországon, de nagyban hozzájárultak az űripar fejlődéséhez. Cikkünk nem tér ki a jelentős magyar űrkutatókra, őket szinte képtelenség lenne akár felsorolni is, így csak néhány nevet említenék: Bay Zoltán, Detre László, Dezső Lóránt, Fonó Albert, Gothard Jenő, Konkoly-Thege Miklós, Szentmártoni Béla.
Ha az űripar történelmére tekintünk vissza, akkor szinte a kezdeteknél felbukkan Kármán Tódor neve. Őt az amerikai légierő (USAF) védőszentjének becéznek, és a szuperszonikus repülés atyjaként, valamint a rakétatechnológia és hiperszonikus űrhajózás egyik úttörőjeként is ismernek. Kármán Tódor 1881-ben született Budapesten, gépészmérnöki diplomáját 1902-ben vette át a Királyi József Műegyetem (ma Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem) gépészmérnöki karán. Ezután tanulmányait a németországi Göttingenben folytatta, ahol néhány év után ledoktorált. Elsősorban az áramlástannal és annak modellezésével foglalkozott, egy rövid félévet a Selmecbányai Bányászati Akadémián töltött el professzori állásban, de amikor látta, hogy ott nem kaphat elég anyagi támogatást kísérleti munkára visszatért Göttingenbe. Kármán 1913-ban elfogadta a Technische Hochschule Aachen által felajánlott és az aacheni Aeronautikai (Repüléstani) Intézet igazgatói állásával járó tanári állást a „Repüléstan és Mechanika” tanszék élén. A kutatóintézetben hamarosan egy erős kutatócsoport megszervezésébe kezdett a kísérleti berendezés lényeges megjavításával, egy szélcsatorna megtervezésével is. A 30-as évek elején a német nemzetiszocialista irányzat terjedésével állása bizonytalanná vált. 1930-ban a Caltech kezdeményezésére tervezett Guggenheim Aeronautical Laboratory (GALCIT) igazgatói állását neki ajánlották amit nem is utasított vissza. Kármán alapította meg 1933-ban az Amerikai Egyesült Államok Aeronautikai Tudományának Intézetét (US Institute of Aeronautical Sciences) és kutatást indított a folyékony anyagok mechanikája (angolul: fluid mechanics) a turbulenciaelmélet és a szuperszonikus repülés területén. Kármán hatására a modern amerikai felsőfokú aerodinamikai oktatás fejlődése is lényegesen felgyorsult. Ez a CALTEC-en a rugalmasságtannak, a szerkezeti tervezésnek, az üzemanyag- és szerkezeti anyag-kémiának, és a hajtómű-konstrukciónak a tananyagba belefoglalásával, vagy annak kiterjesztésével a reaktív (lökhajtásos, torlósugár-hajtásos) és a szuperszonikus repülés tervezésének, előbb a start-rakéták, majd a nagyobb, ballisztikus rakéták tervezésének oktatásához is vezetett. Az amerikai állam anyagi támogatásával Kármán alapított meg Pasadenában egy aerodinamikai kísérleti laboratóriumot, ami neve 1944 után Jet Propulsion Laboratory (Sugárhajtás-laboratórium) lett és amely élére Kármánt jelölték ki. Ez az intézet később jelesen szolgálta az amerikai űrkutatási programot is. Kármánt, mint az USAF speciális tanácsadóját 1939-ben egy (a világon legelső) hatméteres 40 000 lóerős szélcsatorna tervezésére kérték fel, aminek segítségével a légierő hatalmas lépéseket tett a repüléskutatásban. Az amerikai hadi, honvédelmi hatóságokkal való szoros együttműködés szolgálatára az USA hadügyminisztériumának főtanácsadójára való kinevezése után Kármán állította fel az Amerikai Légierő Tudományos Tanácsadói Elnökségét (USAF Scientific Advisory Board). Kármánnak a háború után alkalma volt tanulmányozni a német rakétakutatás eredményeit is, amit sikeresen használt az amerikai sugárhajtásos és ballisztikus repülés továbbfejlesztésére. Így a rakéta üzemanyag-égetés, aerotermokémia és magneto-hidrodinamika alkalmazásával a rakéta hajtóművek modernizálása útján Kármán az amerikai műholdtervezés és űrkutatás hajtóerejévé vált. Kármán tiszteletére 1991-ben az USA-ban, majd 1992-ben Magyarországon is bélyeget adtak ki.
A világ első, Földön kívüli járműve, a holdjáró vezető tervezője az 1928-ban a Vas megyei Balozsameggyesen született Pavlics Ferenc volt. A fiatal mérnök, egy évvel emigrációja után, 1957-ben Amerikába érkezve Detroitba, a General Motorshoz (GM) került. Kezdetben nagy mozgékonyságú terepjáró járművek kifejlesztésével foglalkozott az amerikai hadsereg számára, majd 1961-ben a GM Santa Barbara-i kutatóintézetébe helyezték át. Műszaki igazgatóként felelős volt az Apollo programban megvalósult holdjármű (Lunar Roving Vehicle) tervezéséért és kivitelezéséért. A világ első Földön kívüli járműve – a holdi talajviszonyokra tervezett különleges kerekének köszönhetően – három napig sikeresen működött a Holdon: az Apollo–15 űrhajó 1971-es holdra szállásakor majdnem 28 kilométert tett meg. Két másik példánya 1972-ben az Apollo–16 (27 kilométert robogott) és az Apollo–17 (ennek holdjárója 36 kilométert gurult) űrhajók járműveként dolgozott. Pavlics Ferenc 1971-ben NASA-díjat kapott az Apollo program sikeréért. (Az űrbe küldött holdjáró különleges fémkerekeinek titánszilárdítású acélrugó abroncsát Pavlics Ferenc maga fonta.) A mérnök a NASA felkérésére részt vett a marsjárók tervezésében. A nagy mozgékonyságú, hatkerekes csuklós meghajtás ötletével működött az 1997-ben a vörös bolygóra vitt Pathfinder (Nyomkereső) apró járműve a Sojourner (Jövevény), majd a 2004 januárjában a Marsra szállított két újabb marsjáró, a Spirit (Szellem) és az Opportunity (Lehetőség) is.
A marsjárók megalkotásában egy másik magyar, Bejczy Antal villamosmérnök, a robotika világszerte elismert szaktekintélye is maradandót alkotott. Az 1930-ban Ercsiben született Bejczy Antal 1956-ban hagyta el Magyarországot, és Norvégiában telepedett le. 1966-ban – már norvég állampolgárként – NATO-ösztöndíjjal az Amerikai Egyesült Államokban tanult tovább a California Institute of Technologyn. 1969-től nyugdíjazásáig, 32 éven át dolgozott a világhírű kaliforniai NASA Jet Propulsion Laboratoryban (JPL), ahol hajtóművekkel, űrhajóvezérléssel, telerobotikával foglalkozott. Ő fejlesztette ki a Pathfinder távirányítási technikáját. Fő műve, a Sojourner 1997. július 6-ától szeptember 27-éig sugárzott adatokat, majd ismeretlen okból megszakadt az összeköttetés. A Sojourneren működő, 360 fokban látó PAL-optika műszert (Panoramic Annular Lens) pedig az 1921-ben Budapesten született Greguss Pál, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem NASA-díjas professzora tervezte.
Zárásképpen egy érdekes kérdést tárgyalnánk ki. Gyakran felvetődő kérdés, hogy tervezi-e Magyarország – széles nemzetközi kapcsolatainkat kihasználva –, hogy újabb űrhajóst küld a világűrbe. A költségekről annyit érdemes megjegyezni, hogy ugyanazon feladat végrehajtása űrhajósokkal ötvenszer-százszor többe kerül, mint automatákkal, feltéve természetesen, hogy az automaták képesek az adott munkát elvégezni. Hazánk számára a közeljövő és a belátható távolabbi időszak realitásai között nem szerepel, hogy újabb űrhajóst küldjön az űrbe. Még ha elvben rendelkezésre is állna az űrrepüléshez szükséges hihetetlenül nagy összeg, akkor is nagyon alapos költség-haszon elemzésnek kellene megelőznie egy ilyen döntést. Egyelőre ilyen gondunk nincs, az évről évre felhasználható – nem túl bőséges – anyagiakat számos más, a nemzetgazdaság számára fontosabb területen hasznosítjuk.
forrás: Innotéka
